No hát... vágjunk a közepébe: álombeteg vagyok,  és ez már igen korán  megmutatkozott, majd később talán  kanyarodunk egyet arra is, ha  el nem felejtem.  Szerencsére ritkán van valami  bajom, ha viszont  van, akkor hm... dr. Boda nem  megy sehová és  senkihez, maga diagnosztizál, és  bizony ritkán  éri be valami puruttya kis  kórsággal - többnyire  minden felmerülő bajom  minimum halálos  szokott lenni, isteni csoda,  hogy egyáltalán még  megvagyok...Kórházban  egyszer feküdtem, úgy  húsz éve, akkor támadt  egy könnyed visszérgyulladásom, ami persze  nem akadályozott meg benne, hogy pár napon át  összeszorított foggal sétálgassak, mígnem egy lépésnél elegánsan összeestem, mint Medveczky "Mummy" Ilona a Story-gálán.

Egy lábon hazaugráltam, s félóra múlva már a kórházban kötötték rám a koktélos palackot, továbbá arról faggattak idegesen, miért nem vittem magammal pizsamát, mire közöltem, hogy olyanom sajna soha nem volt... Másnap reggel mindenesetre kaptam két zsemlét meg két szép szelet parizert, kicsit osztottam-szoroztam, kijött, hogy egy zsemlébe hány párizsi, jó éhes voltam, bepakoltam, nyami. Az ebéd valami retúrponty volt, ment vissza, ahogy jött, vacsorára pedig a nővérke hozott egy darabka bioszalonnát, kék szélű tányérkán. Mondom udvariasan, bocs, lehetne egy szelet kenyeret organizálni esetleg - mire kissé ingerülten megkérdezte, hát hol a reggeli zsemlém... Rámutattam a pocimra, ekkor világosított fel, hogy az egyiket el kellett volna spájzolni estére. Nekem már ekkor nem annyira tetszett a kórház. Másnap reggel egy tanuló nővérke kislány húsz-kilencven vénapróbával végül befúrta a kezembe a tűt - meg se mukkantam, nem szeretek olyasmibe belekaffogni, amihez nem értek, de egy negyedóra múlva olyan dupla Popeye-alkarom lett, hogy gondoltam, rákérdezek, várható-e konzervspenót is, mert akkor inkább most mennék. Mondták, én vagyok a hibás, biztosan izegtem-mozogtam... nem vitáztam, végül is élek, hagyjuk. Harmadnap aztán jön egy idegen nővérke, kivont tűvel. Épp egyedül voltam a kórteremben, a szobatársaim, lényegében kivétel nélkül aranyeresek, valami szövetségi gyűlést tartottak a társalgóban. Azt mondja a nővérke, van-e itt olyan, hogy Boda András. Mondom, milyen ügyben tetszik - azt mondja, vérvételi, mondom Boda András itt a legteljesebb mértékben nincsen. Elmegy. Öt perc múlva visszajön, miért szórakozom vele, neki a fülemből kell vért vennie, slussz. A fülemből??? Azt, mondom, nem jó oddszal adnám: tessék bátran elkérni a vérvételi végzést, még két napos sincs, én vért azóta nem cseréltem, tök ugyanaz minden, itt fülezés nem lesz, köszönöm, abtreten. Nővérke sértődötten el, neki ugyan mindegy - az egyik közben visszaszivárgott rutinos szobatárs viszont, hallva a végét, belekérdez: mi van, műtenek? Kit? Engem ugyan nem. Azt mondja, márpedig akkor vesznek fülből vért, merthogy az alvadást nézik, blablabla... De én a többit már nem is hallottam. Szóval műteni akartok... sunyin, alattomban, mert ismeritek az alapvetésemet, hülye fejjel elmondtam első nap, hogy engem, míg magamnál vagyok, élő ember meg nem operál... Estig szépen felpörgettem magam ezen, aztán egész éjszaka felülve vártam az ágyamhoz settenkedő sötét árnyat a háta mögé rejtett kloroformos ronggyal, reggelre pedig olyan szabadságharcos hangulatba lovaltam magam, hogy a takaró alatt az egyik kezemben a villát, a másikban a kést markoltam izzadt tenyérrel, és szent elhatározással megfogadtam, olcsón nem adom magam. Jött a reggeli vizit, orvostanoncokkal megerősített nagy csapat, beléptek, mire egy teátrális mozdulattal előrántottam a paplan alól az eszcájgot, és odarikkantottam a főorvos úrnak, ne közelítsen, jól tudom, mit akar. Kicsit meglepettnek tűnt, amiből azt a következtetést vontam le, összezavarodott, mert rájöttem, mi a szándéka. Még odaordítottam, hogy engem éterrel se fognak legyőzni soha, mire az egész csapat sápadtan kihátrált. Máig hálás vagyok, hogy nem vittek a gumiszobába - később, tisztes távolból, egy ismerős orvos szép nyugodtan elmagyarázta, azért a dolgok nem pont így mennek. Mindegy, már nem volt maradásom: dr. Boda másnapra gyógyultnak nyilvánította magát, és saját felelősségre lelépett. Visszerem azóta is van, de semmi bajom vele. Nem is lesz.

Most viszont, tegnapelőtt elkezdett fájni a lábam, konkrétabban a térdem. Előbb csak kellemetlen volt, aztán hétfőn délben már rendesen fájt, estére járni is alig tudtam. Gyorsan végigszaladtam a házi diagnosztikán, megmasszíroztam, de ettől kis híján beszartam, úgyhogy azonnal a kettes, mindent gyógyító megafokozatra léptem: bekentem tigrisbalzsammal. Annyira azért attól se lett jobb - felhívtam hát egy igen jó családi barátunkat, kitűnő orvos, ráadásul pont ortopéd specialista, akiben maradéktalanul megbízom (bár néha ő is szokott műteni), mikor mehetnék. Gyere kedden délelőtt, tíz körül. Rendben. Tízkor, emelt szótagszámú sántikálással behatoltam a kórházi főkapun.

Most beszéljünk egy kicsit a kórházi nagy liftről. Hipermodern, nesztelen jármű, nagyon szeretek vele menni, sok gomb van, zárhatsz-nyithatsz, igazi nekem való játék. Azt viszont egyszerűen nem értem, miért van letitkosítva. Tíz percnél kevesebbet ennél a liftnél még soha nem várt senki, ezt garantálom. Ha épp akkor érsz oda, amikor egy méterre van a megállótól, szerintem megáll kilenc perc ötvenöt másodpercre - hogy mi ebben a jó, nem tudom, de így van, az fix. De várnék én szívesen egy órát is, csak legalább tudnám, merre jár a lift. Azt viszont élő emberfia nem láthatja valamiért. Van ugyan a liftajtó mellett egy szintjelző (soha nem működött még), ami piros számmal szépen megmutatná, hol a szerkezet; van az ajtó fölött két nyíl, fel és le, de azok közül se égett még egy se, soha. Elhiszem, hogy 2012-ben ördöngös mulatság lenne bekötni azt a kétszer két madzagot a nem tudom, hová - de azért csak meg lehetne próbálni talán... Na mindegy: végre megjön a titokzatos, felmegyek, leülök, várok.

Szeretek én protekciós lenni, de inkább csak úgy módjával: nem bírnám ki, hogy csak úgy simán kielőzzem a sort, bemenjek, s nyolc helyen égjen ki a kabátom hátulja a tekintetektől, amik hátulról, szegény várakozóktól érnek. Ha majd kijön a barátunk, és behív - az kicsit, hiszem legalább, más. Akkor van valami hivatalos színezete a dolognak, enyhébb a gyűlölet. Félórán át semmi. Valahol a folyosón egy kisgyerek zokog szívszakasztóan - Boda jr. jut eszembe, aki kisgyerekkorában hozzám hasonlóan simulékony kis beteg volt: előfordult olyan kivételes eset is, amikor hároméves korában hat jól megtermett felnőtt is elég volt hozzá, hogy spatulával öt másodpercre lenyomják a nyelvét. Igaz, elég sokan megsérültek az önkéntesek közül. Erről meg beugrik, amikor hétéves koromban a venyimi birtokon Boda sr., vagyis apukám udvariasan a fejemre esett egy vaslétra társaságában, s kissé kinyílt az agyam: a falusi doktor bácsi szükségesnek látta volna összekapcsolni azt a tátongást. A részletek mellőzésével csak a végét mondom, nem sikerült, és nem azért, mert nem értett hozzá, sokkal inkább a bátorság hibádzott nála. Nos, vissza a jelenbe... az idő telik. Már ott tartok, megkérdezem dr. Bodát, nincs-e jobban a kis beteg, nem mehetne-e mégis inkább gyorsan haza - de ekkor jobbról belép a színre kedvenc orvosom, meglát, és rögtön beszólít. A kabátomon mégis ott a tizenhat, égett szélű lyukacska. Vizsgálat következik - sok vihart megélt térdem nyomkodása, csavargatása különb s különb módozatokon -, majd a doktor úr rámnéz, és megnyugtatóan azt mondja: "Andris, nem kell pungálni." Halványan felrémlik, ez valami vízkiszivattyúzás lehet, mindenesetre, bármi legyen is, erőst örülök, ha nem kell. Az a biztos. Pihentessem, kenjem, borogassam.

Meg persze gyógyszert írunk fel - ezt a részt már tulajdonképpen kifejezetten szeretem. Mosolyogva elköszönök, csütörtökön megyek vagy hívom, semmi gond - kifelé menet, a váróban szemből is megkapom a megfelelő sújtólég pillantásokat, bicegek a lifthez, ahogy csak bírok, kivárom a tíz percet, zárom az ajtókat, gyorsjárat a földszintig, ahol már tíz perce várják a gépet. Gyógyszertár, gyors fizetés - itthon aztán kibontom a dobozt, hogy az első tablettát bevegyem: basszus, tévedésből szerintem Viagrát kaptam. Most már mindegy: lesz, ahogy lesz - ha ez segít, hát ez segít, én álombeteg vagyok, csinálom, amit kell. Az esetleges mellékhatásokra meg csak találunk valami megoldást - előbb avagy utóbb...