A lengyel kaland, így alakult, ma folytatódik - igazából nem én tehetek róla, a történet magát írja, akinek netán sok így, olvassa össze kétsoronként, véletlenül úgy sikerült, hogy úgy is kiad valamit: akkor a sivatagi törperókákról tudhatnak meg egyedülállóan érdekes részleteket. Három órától tehát nem ígérhetek mást, csak elég sok havat meg vodkát, a szocialista lengyel autóipar egyik legendásan szemet gyönyörködtető darabját, a Tarpant (majd meglátják, mert képet is találtam róla - első körben egy sötétebb napszemüveg viselése javasolt), és huncut sofőrjét, akinek nem jön be az élet, valamint... de ezt inkább már olvassák el délután. Szolgálati közlemény, közvélemény-kutatás két mondatban: ki szeretné, hogy ritkábban jelentkezzek? Azért kérdezem, mert egy kedves barát, aki mellesleg még az itt írtakat is egészen szívesen olvassa, azt mondja, szerinte sok az anyag, nincs mindenkinek ideje egész nap a neten lógni - legyen csak két- vagy háromnaponta frissítés, legfeljebb napi egy valami. Ha van öt percük, szívesen fogadok némi véleményezést: jöhet egy kétszavas mail mondjuk a bodacap@gmail.com-ra, vagy itt is jó lesz, kommentben. És akkor most valami egészen más: szombaton este sikerült elvetődnöm a Bartókba, ahol hosszú idő óta először sima közönség voltam - úgy nézhettem meg valamit, nevezetesen a Quintia együttes koncertjét, hogy tudtam, nem kell róla írnom. Mi sem természetesebb hát - pár szó jön a hajtás után...

A Quintia, ez a mindössze tavaly nyáron alakult ötfős ének- és hangszeres együttes (Beke Beáta, Kurina Laura, Németh Irma, Péter Kata, Pocsai Mária) visszahoz valamit, valami nagyon fontosat és szépet a régi időkből. Amikor, akár még pár évtizede is, emberek, családok, barátok összeálltak, és zenéltek-énekeltek, csak úgy, a muzsika és az együttlét öröméért. Az csak kellemes hozadéka az ötös együttmunkálkodásának (és persze a velük együtt színpadra lépőkének: jelen esetben kiváló szaxofonkvartett erősítette a produkciót), hogy esetükben mindez azon a nívón történik, amit nem csak a család és a barátok élvez/visel el - ők, ezt hallhattuk szombaton este (szerencsére nagyon-nagyon sokan) az aulában, bárhol, bármilyen közönséget elvarázsolnak. Hogy miért? Elsősorban is, azt hiszem, azért, mert mindannyiuknak lételeme a zene. Lubickolnak benne - és a közönséget is boldogan lefröcskölik közben. Úgy énekelnek, ahogy mi levegőt veszünk, olyan természetességgel cserélgetik a hangszereket, hogy a magabiztosságuk, a tudásuk önmagában is lenyűgöző. És közben mosolyognak, egymásra és a közönségre, természetesek, őszinték, és ragyognak, mert szépek, illetve szépek, mert ragyognak - na, egyszóval nők, akik zenélnek. Elképesztően jól, elképesztően jót. Kiváló zenéket mutatnak meg - magukon átszűrve - másoktól, játszanak-énekelnek klasszikust, ősit, magyart és világot, és nagyon míves sajátot. És beszélnek a nagyérdeműhöz, és haikut írnak-mondanak, és egy kis show-t is csinálnak - ahogyan azt kell. 

Hab a tortán, hogy a Quintiában öt olyan hang talált egymásra nagyon szerencsésen, amelyek egyenként is egészen rendkívülit szólnak. Hab a habon, hogy ez az öt, egyedileg remek hang együtt szólva sem kioltja, sokkal inkább erősíti egymást. És mert szívvel-lélekkel-ésszel muzsikáló emberekről van szó, természetes, hogy úgy dolgoznak egymás alá-mellé, ahogyan azt a nagy könyvek előírják. Hogy nem tolakodnak az előtérbe - egyszerűen csak mind oda kerülnek azzal, amit csinálnak, és azzal, ahogyan teszik. Alázattal, fegyelmezetten, boldogan. És ez utóbbi, a zene semmihez nem fogható boldogsága az, amit a Quintia nagylelkűen nem tart meg magának, hanem továbbad - mindenkinek, aki hallgatja őket.