Hát akkor belevágok, kedves olvasó, és feltörök egy újabb szűzföld-darabot a Hétlövet-birtokon:
mától fogva minden héten egy alkalommal egy könyvet veszünk górcső alá itt, a méltán legendás Delfin Könyvek sorozatából. A Delfin a '60-as évek elejétől nagyjából negyedszázadon át hódított, a Móra könyvkiadó vállalkozásában, és igencsak népszerű volt az olyan kiskölykök körében, mint például én. Sci-fi, kaland, történelem - elsősorban ezekben a témákban kaphatott válogatott olvasnivalót, döntően ragyogó szerzőktől az ifjúság: majd meglátjátok. Az összesen 167 kötetes sorozat darabjai ma is fellelhetők a jobb antikváriumokban és utcai handléknál - ha valakinek netán van elfekvőben belőle, bátran keressen: az én sorozatom sajnos nem teljes. Még.
Kis dolgozatunk tárgya, a Mi legyen a borjúval? című regény szerzője Joan Phipson (1912-2003) ausztrál gyermekkönyv-író. Nem feledem, hogy már a könyv borítója is megragadott - a megjelenés évében, 1974-ben, mint erről egyik korai blogomban, más néven naplómban, a szomszédunktól, a kitűnő Fazekas bácsitól ajándékba kapott Munkásőr zsebnaptár 1962 című alapműben (ez még egy későbbi, alapos elemzés tárgya lesz, az biztos) említést is teszek, kedvenc színem a lila volt. Kár bármit belemagyarázni: csak úgy tetszett, ennyi. A Mi legyen a borjúval alapvetően lilás borítójú, vagyis kellett. Arra már nem emlékszem, hol vettük, az viszont tény, a hátulján ott áll, 10 forint volt, vagyis középkategóriás, átlagos ár. Azt is megnéztem, 39 800 példányban látott napvilágot: ma minimum platinakönyv lenne - Harry Potteren meg a Biblián (ha ugyan) kívül ma más könyv már el nem érhet ilyen magasságokba. Akkoriban simán elfogyott, még az is lehet, hogy után kellett nyomni. No de nézzük, miről is traktál az ígéretes című, természetesen Ausztráliában, egy Coolabin nevű álmos kisvárosban játszódó történet. (Most jut eszembe, egész csomó Delfin helyszíne álmos kisváros...)
A lényeg persze, hogy van egy csomó gyerek. Allan Willis (nekem kapásból a legszimpatikusabb csóka volt) az alfahím, nagyjából 16 éves, sportos, jóképű, becsületes, bátor, bevállalós, azaz tuti aussie; Bob Jackson, a haverja, aztán egy átlagos tesópár, az idősebb, aggodalmaskodó Francis, meg a minden lében kavarógép kis Kevin, meg még jó pár figura, az összeset nem mondom el most - de persze megkerülhetetlen a mogorva, hallgatag kisfiú, Tony Bell, aki nem utolsósorban azért barátságtalan, mert kicsit csípőficamos, cserébe piszkosul ért az állatgondozáshoz, a szíve meg színarany, mint az hamarost kiderül, a könyv végére pedig az is, hogy gyémántokkal van kiverve az a szív. És van még Angus Buchanan, vörös-szeplős skót gyüttment, akit kezdetben szintén nem igazán bír senki, de az apja révén ő is sokat ért a marhákhoz, és ez a tudás végül magasra repíti a népszerűségi listákon.
Az alapprobléma már az első fejezetben felvetül: Allan a vásáron talál egy kisborjút, akinek az anyja elpusztult szállítás közben - Allan gazdálkodó-marhatenyésztő apja szerint a gyerekeké lehet, ha gondját viselik. Naná, hogy kell a kisborjú, alap: emlékszem, ha belegondoltam, szinte borsódzott a hátam tőle - nem ám tengerimalac vagy sziámi harcoshal, de kisborjú, igazi... Mekkora lenne, ha a Mező Imre utca mögötti füves placcon tarthatnánk egyet - ha még nem mondtam volna, a Delfin Könyvekben ez is baromi jó volt, hogy egy csomót lehetett belőlük játszani meg fantáziálni... Na, össze is áll a csapat, hazaviszik a kisborjút, bizonyos Birkint Allanék hátsó kertjébe, s jól elkezdik gondozni. Oké. Aztán elmúlnak a mézeshetek, szépen szaporodnak a gondok, Birkinke nő, mint a gomba, egyre többet zabál, megbetegszik, elkóborol, nincs hol tartani, elrántja Francest, aki beveri a fejét s a többi. Apad a gondozási kedv is, tárhelyproblémák is adódnak... szóval nagyon sanszos, Birkinből pár szelet szép steak lesz, amitől persze minden gyerek ordítva sír, teljes joggal. A borjú, aki amúgy már tinó, maga próbálja meg megoldani a patthelyzetet, éjszaka átlép a kerítésen, és egy autó elé kolbászol, ami elüti, de szerencsére nagyon komoly baja nem esik, Angus papája segít összeheftelni, lábadozás, felépülés. Nem sokkal ezután a remek ötletekből kifogyhatatlan Birkin a megáradt folyót is kipróbálja kissé - de onnan is kimentik, méghozzá Tony, egy félbevágott, ócska hordóban evezve (a 153. oldalon található kép alapján egyszer kipróbáltam egy hasonló megoldást egy falusi nyaralásunk alkalmával - csak esetemben nem a borjút, de végül majdnem engem kellett kimenteni). Azt még nem is mondtam, van egy oligarcha is a körzetben: Mitchell nagybirtokos (nem szeretjük, felfuvalkodott paréj), akinek a fia, Richard, időnként magánrepcsin tolja - s mit ad isten, egyszer leszállás közben beakad a fák közé a gépe, ő megússza, de törött lábbal lóg a fán. Több se kell Tonynak, épp arra jár Birkinnel - megtalálja, hősiesen lehozza a fáról, aztán tinóháton elviszi a kórházig.
De jön az újabb baj: Birkint benevezik a régiós tinóversenyre, meg is nyeri - tyű, nagy ám az öröm, viszont, amire senki nem számított, szabályzat szerint aranyérem egyenlő levágás. Nagy a baj. Nincs más hátra, a nagygazdához kell menni, aki szerencsére bizonyítja, érző szív lapul a daróc alatt, és mindent, de tényleg mindent megold - Ellenségből jó barát, ez az utolsó fejezet címe, a poén(oka)t nem lövöm le, inkább olvassátok el szépen, ha jót akartok...
(Joan Phipson: Mi legyen a borjúval?, Móra, 1974, fordította Schindler Frigyesné, rajzok: Balogh Péter.)
