A Hétlövet e heti, ünnepi kiadásában némi okosság racism tárgykörben; aktuális hóeséses ijesztgetés, és egy kis érzelgős self-kaser, mellyel igyekszünk magunkhoz édesgetni a nyájast, megmutatva, milyen népszerűek is vagyunk, egyszersmind példásan szerények. Írom - olvasd, terjeszd... Már twitteren is (@Hetlovet)!!
* Tudományosan bizonyították, hogy az alacsony intelligenciájúak körében több az előítéletes és a rasszista.
Oké, megengedem, kedvenceim, a brit tudósok dolgoztak az ügyön, de azért ezt kivételesen nem abba a kategóriába sorolnám, amikor is boldog tudóscsoportok (mint már írtam, bármikor, de idén február 1-jétől különösen kitörő örömmel csatlakoznék bármelyikhez) húsz éven át a pingvinfing kihatásait vizsgálják a sarkvidéki jég olvadására, avagy (kevésbé hidegtűrő/bölcsebb tudósok esetén) szintén húsz éven át verik fel sátraikat a karibi szigetvilág egyik álom-beach-én, hogy átfogó statisztikát vezessenek róla, hányat csapkod különleges védekezése során a fehér homokban tenyésző óriásfül, más néven vívócsiga (Strombus pugilis) éles peremű fedőjével (in: Különleges állatok - Búvár Zsebkönyvek, 4. oldal, 1985.) az alkonyati órákban. Szóval ez azért más, de viszonylag komolyan. Idézem évek óta hű lövet-forrásomat, az index.hu-t: "A kutatást vezető Dr. Gordon Dodson pszichológusprofesszor szerint a jelenség hátterében az állhat, hogy az ilyen ideológia nem túl bonyolult rendszerbe foglalja a világot, és ezzel segít annak megértésben azoknak is, akik egyébként szerényebb szellemi képességűek. Vagyis nem a konzervatívok butábbak, hanem a butább emberek között több a konzervatív." Azért ezen fussunk át legalább kétszer, szerintem érdemes. Ám mind e közben én sem szeretnék rasszista lenni: többnyire elég jól kibírtam már életemben, ha másfajta világnézetű embereket vetett a közelembe a sors - miközben persze gyorsan idepötyögném, hogy a saját világnézetemet sem látom át teljes mélységében. Vagy vastagságában. Vagy tudom is én, hogy. Novemberben Miskolcon elég kiadósan, hajnali háromig ismerkedtem össze egy helyi hokiszurkertárssal, aki az első sör közben elkezdte a cigányokat meg a zsidókat - nem szerettem volna különösebb hitvitát, úgyhogy egy ügyes kis hadművelettel félórán belül már csak ittunk, a hokiról, a csajokról meg a motorokról beszéltünk, és végül egy kellemes véd- és dacszövetséget kötve váltunk el egymástól, kissé billegve, mint szarka a dögön, csak hogy legjobb tabdi szólásmondómat, Varga Zsolti barátomat idézzem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy engem továbbra sem érdekel mások arc-, haj-, bőr-, szem-, alsónemű-színe, vallása vagy nemvallása, politikai izéje, bármiféle orientáltsága, végzettsége, szakmája: az én skatulyázásomban csak kétféle ember létezik - az egyik ember, a másik meg nem. Nagy vonalakban ennyi - máskülönben meg az élethez bőségesen elég egyetlen alapelv, minden benne, nekem mind ez idáig jó hatásfokkal bejött: azt kapod, amit adsz. Oké. De azért kérem, most ne kezdjen mindenki visszalőni, jó?
* Leesett a hó.
Itt, a Magyar Közt bocs, de hülye vagyok, -ország területén. Az év, ha nem az évezred híre, ahogy kiveszem: most tényleg, de még ekkora szenzációt, hogy hát februárban minden jel szerint hó jön, komolyan, megszólalni alig tudok, ilyen még tán nem is volt... mindenesetre egy hete mást se nagyon hallani, mint hogy felülről fog esni, fehér lesz és pelyhes, senki ne pánikoljon, nyugalom, vegyünk fel dupla jégeralsót/tundrabugyit, kötött zoknit, termókesztyűt, szvettert és nyúlszőr usánkát, s még a hó lezuhanása előtt, időben gondolkodj, magyar, a dobsontiborvédelem szól most hozzájad, két szúrós szagú, ötperces sziréna egyenlő kis hó, futás, amerre látsz, de három rövid, piros, kerek sziréna rohadt nagy hó: irány a bolt, végy bőségesen makarónitésztát, reszelt tormát, ablaktisztító folyadékot, laposelemet meg tökmagot, engedd tele vízzel a kádad, gázzal a házad, tankold meg az autót, ne spórolj, tele, könnyen lehet, az utolsó lesz úgyis: ha tényleg leesik a hó, véged. Mi több: mindennek vége, és a meteorról még egy szót se ejtettünk, ugye. Tíz centis hóban simán csak nem mehetsz sehová, ha olyan hülye felelőtlen voltál, hogy elmentél valahová, irány az óvóhely, feküdj arccal a padlóra, és légmentesen dugd be a füled, ne is halld a pelyhek őrült robajlását. Nem kell különösebben magyaráznom, remélem, hogy a legfontosabb a nyugalom megőrzése, ha nehéz is. Esik a hó - mondd magadban, túl fogod élni, még ha az összes kertévé abban reménykedik is, hogy nem, így kitölthetnek veled tíz másodpercet. Ne menj a hóra, honfitárs: egy az, suta vagy, jól elcsúszol, mer' a hó, ha nem tudnád, csúszós, na, eltöröd kezed-lábad, végeztél, mentő nincs, nem tud jönni, nem csak azért, mert nincsen bele benzin, de azért se, mert hóban a' ótó úgysem tud menni, legfeljebb a Szalay Balu tudna, de az meg télen a Dakaron van, ami Dél-Amerikában zajlik, érted. Na. Kettő az, hogy nagy hóban beázik a csizmád, tegyük fel, irtózatos mázlid van, valahogy hazatántorogsz, de már rég meghűltél, tüdejed begyullad, meghalsz, ennyi. Három az, hogy ha nagy hóban ha vagy, hirtelen ha elolvadik, árvíz lesz, elsodor, megfulladsz. Négy az, hogy autóval ha nagy hóban ha vagy, akkor beakadsz az árokba, és mondjuk pont úgy rád dől egy fa, hogy nem tudod kinyitni az ajtót és nem is látnak meg tőle épp senkise, és pont a dudádra is meg a mobiltelefonodra is úgy rádől az a nagy fa, hogy nem tudsz senkit se hívni, és megfagysz ott hamar sajnálatosan. Ezért is kell a takaró. Meg a hóbökő bot. Sebaj. Csak nagyon halkan mondom, mindez az irgalmatlan hajcihő abban az országban történik, ahol már három milliméter hó is lebénít mindent, noha soha ilyen fasza felkészülés még soha nem volt a télre, gépszemle, mosolygós gkv-k narancs hótolók előtt, vattacukor, kanbuli. Még egy korszerűtlen kérdés motoszkál az agyam helyén: mondjuk ilyenek, hogy szánkó, hóember, hógolyózás, csúszkálás, foribori - amúgy globalice, csúf, avíttas szóval: a tél örömei, ez nem játszik már? Vagy csak unják a hírszerkesztők?
* Meghalt a Hétlövet, éljen a Hétlövet!
Értsd: (újság)papíron nincs, itt, a neten viszont van és lesz. Ráadásul úgy, ahogy többen is kérték: a szombat reggeli kávéhoz szervírozva, ahogy épp tizenegy éven keresztül megszoktátok. Megszoktam. Mindkettő fontos. Azért is nem lesz abbahagyva. Azért sem lesz abbahagyva. Ezen a héten jó néhányszor, nagyon sokszor írtam le: köszönöm. Most itt is örömest megteszem - merthogy elképesztően jóleső volt az a biztatás-buzdítás, az a tapintható szeretet, amit egy nagy csomó fórumon kapott és élvezett ez a semmi kis rovatka, s amit kaptam, élvezhettem ugyanezeken a fórumokon, plusz telefonon, élő szóban, minden más módon én: tőletek. A jó kis olvasóimtól. Hümm... elég régi kapcsolat, több mint húsz éves: ahogyan eddig igyekeztem, éppúgy igyekszem majd ezentúl is megfelelően ápolgatni. Szóval köszönöm szépen. Ja: a felmerült számos kérdés (miért van ez így, de tényleg, és miből fogok élni, és mi lesz most stb.) egy részét úgysem tudom, más részét majd úgyis átvesszük - egyelőre simán csak élvezzük együtt, ami van. Amúgy meg, ha már itt tartunk... elég hosszú ideje nem értem, miért nem mondunk ki pont semmibe nem kerülő, mégis mindent érő szavakat, mondatokat egymásnak - tudni ugyan tudom, mi az oka (némiképp én is betege vagyok, de küzdök ellene buzgón), szóval valami furán torz szégyenlősség bujkál bennünk itt, tyű, nehogy már jót mondjak valakiről, nehogy már két jó percet, pláne életre bevésődő élményt szerezzek másnak az utcán, a liftben, a munkahelyen, a családi asztalnál, netán a hitvesi vagy nemhitvesi ágyban... szóval tudni tudom, legalábbis sejteni vélem - mégse értem. Pedig azt gondolom, szükség van a jó szóra - egyre nagyobb szükség. Hát akkor, ha úgy gondoljátok, én azt javaslom, váltsunk pár jó szót itt, hetente jó párszor, csak úgy, egyszerűen, normálisan, különösebb üvöltözés, jelentősebb fröcsögés nélkül - azt hagyjuk másnak. Én mindenesetre itt leszek - és várok mindenkit. A tér nyitott. Hajrá mi.
