Akkor hát, recsegős derék ide, hastáji tekintély amoda, hajoljunk le történetünk vezérfonaláért, s már pergetem is tovább fürge kézzel annak guzsalyát. (A késlekedés oka, hogy meg kellett nézni, vajon melyik kiváló együttessel is találkozunk a 15-én induló ligadöntőben: mostanra kiderült, a Miskolci Jegesmedvék lesznek a partnereink...) Na, mindenesetre ott járunk, hogy múlt csütörtökön Brassóba vetett jó sorsunk, simán megérkeztünk, kidobtuk a vasmacskát a hotelban, mi több, Vincze Bandit és Zsazsát már az álommanók ringatták, midőn életem legjobb produktuma, Boda jr., valamint Példa, azaz Siba Gyuri értékes társaságában nekiindultunk a túrának, minthogy a fontos meccs előtt még két órányi szabad idő állt rendelkezésünkre...

Vajon merre lehet a centrum? Ilyen kérdések esetén legfontosabb a határozottság - kézbe vettem hát az ügyeket, az első kereszteződésben balra irányítottam kicsiny, de lelkes eszkvadronunkat, s a mínusz tízben legott ballagtunk vagy két kilométert, miközben Példa, román tudását csillogtatva, megsaccolta az utunkba eső boltok mibenlétét. Az egyikben például egy nagy csomó szemüveget láttunk, plusz egy feliratot, Optician. Hát ez az ördögi ember csak egy pillantást vetett a portálra, s a rá mindenkor jellemző megfontoltsággal, magabiztosan azt mondta: Na, ez itt egy optikus lesz. Nem is mentem be megkérdezni, olyan hihető volt. De nem ez volt ám az egyetlen telitalálata - komolyan, csak ámultunk a gyerekkel, no meg örültünk is persze: ha bármi hiba lenne, ilyen tanult, világlátott embernek nincs párja. Utoljára Kiss Tibi tudta ezt a szintet hozni, amikor néhány éve a nizzai öbölben vitorláztunk, ő navigált, és a nizzai reptér melletti szakaszon feljött a kormányállásba, mert fontosnak tartotta közölni velem, hogy műszerei és térképei tanúsága szerint hamarosan elhagyjuk Airport városát. De erről majd máskor.

No, időközben elértünk egy térhez, ahol éles szemmel egy táblát fedeztünk fel, az iránya épp arrafelé mutatott, ahonnan jöttünk, s az volt ráírva nagy iromba betűkkel, Centru. Példa ezt a táblát is kapásból nyomdakészre fordította - így hát jókedvűen megfordultunk a simogató szélben, s ügyesen elindultunk a jelölt irányba. Élveztem a népszerűséget, s a szimpátia felém áradó hullámait. Nem hibáztunk, hamarosan újra a hotelnél voltunk. Boda jr. exkuzálta magát, azt mondta, valamit fent felejtett a szobában, és nem ragaszkodik annyira hozzá, hogy várjunk rá. Elsietett, mi pedig egymásra néztünk Példával, s a tekintetünk összekapcsolódott: tudtuk, bármi jöjjön is, mi mindenképpen elérjük és megnézzük a központot. Nagy felfedezők szoktak így állni csúcskísérlet, vagy valami új terület meghódítása előtt: letöröltem a zúzmarát szemgolyóimról, és szótlanul nekivágtunk. Szinte minden lépést meg kellett fontolnunk: utunk nagy részét jégpáncélon tettük meg - expedíciónk egyik fegyverténye, hogy esés nélkül megúsztuk a kalandot. Mentünk és mentünk, előbb síkon, későbben aztán egy jelentősebb emelkedőn is felkaptattunk. Példa, szokása szerint  mindent nagyon alaposan megnézett, időnként közölte, szerinte azért nem költenek olyan jelentős összegeket Brassó városára - kétlem, hogy lett volna ember, aki meg tudta volna győzni az ellenkezőjéről. Egyszerre csak borsódzni kezdett a hátam: váratlanul elértünk arra a térre, melynek egyik sarkán Lázár kollégával (akivel egyébként a törcsvári Drakula/Vlad Tepes-kastély sötét titkait felderítendő riportutunk örvén vendégszerepeltünk), mint már említettem, a nyolcvanas évek legvégén, este kilenc körül megkérdeztünk egy csoport hmcs-t, hol vihetnénk be a szervezetünkbe néminemű alkoholos italokat. A srácok az órájukra néztek, és szárazon közölték, hogy sehol. Szállásunkra indultunk, de találtunk egy bárt, benne halvány fényeket. Bekopogtunk, a standoló üzletvezető kinyitotta, és közölte, hogy zárva, mire elővettem száz lejt, mire robbanásszerűen kinyitott. Hajnali háromig csak két dolgot ittunk, ezt meg azt, de kvantitatíve elég figyelemreméltón, amikor is kopogtak, mint kiderült, a brassói rendőrkapitány és egy géppisztolyos legényke. Nem volt rosszkedvünk, de kissé megriadtunk - aztán a dolgok elég fura fordulatokat vettek, mindenre nem emlékszem, csak arra, hogy öt óra tájban román rendőrparancsnoki egyenruhában és tányérsapkában arra járó kelőket vegzáltam - ez úton is elnézést kérek, ha lehet... De ne kalandozzunk most - kevés a hely.

Brassó egyébként mára talán az egyik legszebb romániai város lett. Az a rész, ahol mi sétáltunk, megengedem, kicsit kopottas tán - de a régi épületek elképesztő bája így is megejtő. A belvárosa pedig tökéletesen európai szintű, meg egy pici. Odáig ugyan, a teljesség kedvéért csupán, nem jutottunk ugyan el, a folytonos bukdácsolás igen sok erőt kivett belőlünk, ráadásul Példa térde egy rossz lépést követően kissé kiugrott (kell-e mondanom: mi sem látszott e kiváló férfi arcán), úgyhogy hazafelé vettük az irányt, természetesen nem fordultunk simán vissza, mint talán sok kishitű tette volna: mi tudtuk, merre kell menni - a másik irányba is. Sokáig azt hittük legalábbis, tudjuk. Végül egy kis segítséget kértünk a nálunk lévő GPS-készüléktől, az pedig készségesen megmondta, négy és fél a kilométer a célig, tartsunk enyhén jobbra. Hamarosan Zsazsa kért tőlünk telefonos segítséget: az autókulcs ugyanis nálunk, a csapat uzsonnája viszont Zsazsánál volt - a többit nem mondom, de kissé siettünk. Végül minden jóra fordult, megtaláltuk a jégcsarnokot, és simán leadtuk a kaját. Aztán visszasiettünk a hotelba, felkeltettük a még szundikálókat, és tűztünk a pályára, mert idő volt.

A brassói jégpálya egyszerűen elképesztő. A város évi több százezer eurónyi összeget költ a Fenestela csapatára - a csarnokon ez elég jól látszik, elmondhatom. Két éve adták át - mellesleg a város rendezi 2013-ban az ifjúsági téli olimpiát, s ha az jól sikerül, megpályázhatják a 2022-es téli olimpiát, mindezek kapcsán negyvenmillió eurós projektekről ejt szót a város polgármestere... na, ne is menjünk bele mélyebben. Roppant kedves vendéglátóink (köztük Miklós Ervin, a csapat szemtelenül fiatal elnöke), akikkel kölcsönös nagyrabecsülésünkről biztosítjuk egymást, a VIP-helyiségben fogadnak bennünket: itt egy minden földi jóval ellátott központi, önki büfé mellett tíz-tizenöt fős, gurulós foteles, lapostévés szeparék találhatók, az egyiket mi kapjuk. A tágas helyiség üvegfala a pályára biztosít tökéletes felső rálátást: még hasonlót se láttam soha, de igyekszem faarcot vágni, nehogy vidékinek tűnjek. Zsazsa tévedésből megiszik egy alkoholmentes sört, de megússza súlyosabb károsodások nélkül - Példa viszont egy üveg bort szeretne nyitni, de a dugóhúzóra pár percet várni kell: az este legsúlyosabb kellemetlenségét szenvedjük el.

És hétkor kezdünk: mi több, bekezdünk, hiszen a hetedik percben már kettő-null, nem oda, Pedró, aztán Zsoci. Boldogan ordítunk a süketszobában, öten csapkodjuk az üvegfalat és zajosan örülünk - odalent ezerpárszáz hazai szurker nem annyira. Aztán emberelőnyben a Brassó szépít, de a harmad vége előtt sújtunk még egyet: 3-1. Nyugodtak vagyunk, a büfében fogyasztgatva dicsérjük a hazaiak csapatát, és szentül hisszük, itt már nem lehet baj. A következő harmad első hat percében aztán kapunk kettőt, kicsit lefagy az arcunkról a stabil mosoly, de tíz perccel később Nika szerencsére újra üt egyet. Egy perccel később meg ők. Vincze Bandi láthatóan kissé ideges. Példa (aki az est folyamán a Hokipápa becenevet is kivívja magának) egyre azt mantrázza, ha a brassói kapus, Polc a földre kerül, csak nagyon nehezen tud felállni - az ehhez kapcsolódó hasonlata kissé explicit, aki akarja, a felállásból fejtse vissza. De sajnos egyelőre nem kerül földre. Soma némi politikai színezetet visz az estébe, amikor egy bombája megpattan, s egyenesen a jégre vitorláztatja a mennyezetről lelógatott EU-zászlót. Szórványos taps. 4-4-gyel megyünk a büfébe. Suba. Mi lesz még itt?

Semmi. Csak egy őrületes utolsó harmad. Nem megyünk jól - annyira azért ők sem, de öldöklő az egész, s azért van helyzet bőven. Gól viszont nincs. Aztán eljön az utolsó perc második fele, mi indulunk meg. Boda jr. feláll, valamit ordít, hogy na majd most... És... 59.26: Vaszjunyin "Tyom" átszáguld a kék vonalon, egy álompasszal (59.37) átjátssza a brassói hátsó alakulatot... a pakkot így zsonglőrünk, Josef Mihalik elé tálalja, s ő (59.43) kis kivárás után, elképesztően szemtelen pöccintéssel a ketrecbe juttatja a korongot. Góóóóóóóóóóóóóól!!! Győztünk... a döntőben a csapat... Sofőrünket leszámítva mindenki boldogan fogyaszt még kevéskét, aztán irány a szálloda, ahová hamarosan hőseink, a gyengébb játékkal diadalmaskodó srácok is befutnak. Ők egy gyors vacsora után indulnak - mi öten azonban még beszélgetünk kicsit a hallban: elhiszed-e, kedves olvasóm, hogy Bandi iszákjából mi kerül elő? Két butykos, a címke tanúsága szerint: Misebor. Csak semmi hitvita: ökumenikusan elfogyasztjuk mindet, aztán, egy fárasztó és boldog nap után békésen ledőlünk.

Másnap kora reggel (naná, hogy egy kis késéssel) megindulunk. Említésre méltó esemény nem sok, bár Arad előtt már elég komoly hóesésbe keveredünk - a Makó előtti Apátfalván viszont, stílszerűen a Black Bull étteremben, stílszerűen benyomunk pár brassóit. Kitűnő, szűzből. Az egyre erősödő hóesés pedig velünk tart - a többit már tudjátok...

Innen bámultuk…

Kint mínusz tíz

Fröccs, mínusz tízben

Sok van még

Ezekből a régi, fa “-

manzárd

szaletlikből” nagyon sok van

… de ezt nem hagyhattam ott… :-)

Szokatlan, de szép

Izgalmas találkozás

Az utca közepén, egy telken megbújva

…de olcsó

A dombon egy exkluzív lakóegység

A Liberáldemokrata Párt megyei ifjúsági tagozatának székházbejárata

… a hóban

Egy régi bolt vas redőnyzete

Alsó-felső

Igen: ilyen is van