Már csak a neten létezem, eltűntem a világból, adios, amigos. Visszasírom azokat a szép napokat, amikor még nagyvállalati alkalmazottként lóghattam kedvemre egész nap, cimboráltam, sétálgattam, semmittettem - sej, amióta a magánszektorba kerültem, se reggelem, se nappalom, se éjjelem, se semmi: írok, írok, és írok, ha van egy kis időm, kommentekre válaszolok, érződjön az a törődés, ha még mindig van egy kis időm, a határidős fordítást írom, ha meg éppen nem írok, szilánkosra töröm az agyam, mivel is kedveskedhetnék még a nagyérdeműnek, és enyhe lelkiismeret-furdalásom van, amikor negyedórában megebédelek, mert már rég frissítenem kellene, ráadásul húsz percig nem tudom megnézni az oldallátogatottsági statisztikákat se. Nem véletlen hát, hogy a Nyulasival (nem, tényleg nem alezredes, mint az arckönyvön arra valaki már éberen felhívta a figyelmem, és igen, valóban ő a DO cenzora, mint ugyanaz a valaki kőkeményen fején találta a szöget) is csak virtuálfelületeken tudok csacsogni néha: na, tegnap este váltottunk három mondatot, ami pont elég volt ahhoz, hogy hamar megegyezzünk, nyolckor az uszoda előtt, of course úszócuccal.

Kocsival mentem, mert orvosilag ellenjavallt még a komolyabb térdterhelés (tyű... most jut eszembe, vissza kell szólnom, hogy rendben vagyok... nnna... meg is van, plusz egy újabb olvasó) - az már a parkolóban jutott csak eszembe, lehet, hogy az úszáshoz is szoktak lábat használni egyesek, de gyorsan elhessegettem magamtól ezt a fura gondolatot. A Nyulasi természetesen gyalog érkezett, mert ő sportember, egyébként komolyan. És tudós, de erről majd odébb. Egyelőre tehát bementünk, neki bérlete van, az enyém betelt, újat még nem vettem, előbb kifizetek még néhány fürdőszobacsináló mestert, meg pár krajcárnyi adósságot, úgyhogy szimpla kétórás jegyem lett.

Az öltözőben épp egy őshobó barátunk, a kitűnő Jampi van szolgálatban, kérdezi, szaunázni vagy úszni jöttünk-e, kicsit sért ez a típusú érdeklődés, a felsőtestem már közszemlén, mondom neki, pillantson rá bátran, azért ez nehezen lenne a véletlenre fogható. Jampi nem bír magával, csak forgatja a csákányt, a külsőbe megyünk-e, hát hová mennénk, jóbarát, itt edzettség van meg testépítés egyben, és majd szólunk, ha kész. Na, gyorsan vetkőzünk-beöltözünk, felpattintjuk a szekrényre a lakatot, de még gyorsan a Nyulasi is hasba akaszt, aszongya, tényleg törülköző vállra borítása nélkül akarok-e átkelni az épület meg a sátor közti tízméteres folyosón, ahol jég van és hó és halál? Phűűű... Hát ha eddig akartam volna törülközőt borítani bármimre is, már akkor is csomóba gyűrve hajítanám el - irány az egyenes, szó nélkül, emelt fővel. Ha férfi vagy, légy férfi, ha beszarsz is. Ahogy kinyitjuk a földszinti ajtót, kicsinykét tényleg meghőkölök - másodpercnyi időutazásban repülök vissza pár ezer évet, s a cúgos levédiai sztyeppék hűs szelletét érzem: de mondom, nem szeretek gyengeséget mutatni, hanyagul, szándékolt lassúsággal sétálok hát el a forgóajtóig.

Belépünk a sátorba, és elégedetten konstatáljuk, sehol senki. Azaz... a nyolcas pályán úszik egy hölgy, a túlvégen pedig, a kis asztalnál ott üldögél az ismerős úszómester bácsi, ahogy magamban elneveztem rég, maga Mr. Türelem. Megmerülünk, s már bele is fogok a vízszeletelésbe a magam hebehurgya, a külső szemlélő számára már-már idegesítően gyors tempójában. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy a pár hét kihagyás mit sem fakított klasszikus stílusomon: ugyanolyan szépen tartom ki a fejem, mint régen, akár a vízisikló - magamban megelőlegezem, ha nem rontok komolyabbat, továbbra is simán hozhatom tíz percen belül az ötvenet. Pedig be se melegítettem. Nyulasi bezzeg vadul karköröz, mindjárt felszáll, sapkát meg úszószemüveget igazít, egy teljes hossz az előnyöm, már-már hátradőlök. Félhossznál, visszafelé találkozunk, aztán ugyanabban a hosszban rámver a végéig - az anyja Krausz, ez tényleg tud úszni, pedig mit poénkodtam vele a hamis pillangóról szóló meg a többi hihetetlennek tűnő sztoriját hallva, még jó, hogy sérült vagyok... Sebaj, nem is figyelek rá, inkább gondolkodom, már amennyire a tempó engedi - azért nem szeretnék elbambulni, aztán teljes sebességgel a falnak csapódni. Fizikán gondolkodom: Kobzos tanár úr (aki annak idején az "Ismétlés a tudás anyja" című szólást alighanem miattam szerette volna úgy kiegészíteni: "Osztályismétlés a fizikatudás anyja" - de minden kísérlete hiábavaló volt, kettes lettem, hogy hogyan, szerintem még ma se tudja, én igen...) elégedett lenne most velem - egyrészt a víz felületén lebegő kis párapamacsokat nézem, ahogy a szellőztető ventilátor felé áramlanak csodásan szabályszerű spirálmozgásokkal; másrészt hangtani ismereteimet próbálom feleleveníteni, amennyiben az úszómester bácsi felhangosítja a rádiót, és aztán a félkupolában hol így, hol úgy, hol sehogy se hallom a Queentől az I Want To Break Free-t; végül pedig azon töprengek, lehetne-e abban valami szabályszerűséget felfedezni, hogy a sátor tetején összegyűlő pára minden egyes cseppje egyedül az én fejemre esik, ami egy idő után pont olyan idegesítő, mint ha az ólomkazamatákban próbálnának lelkileg megacélozni az inkvizíció pribékjei. Mondjuk.

Négyszáz méternél kicsit már fáj a térdem - s erről hirtelen eszembe jut Babós Zsuzsi. Egy baráti család sarja volt, velem egykorú nagyjából, és nem épp a legcsúnyább fajta. Úgy harminc éve nyaraltunk családilag Babósék nyaralójában, és mi persze, míg a szülők unalmas beszélgetéseket folytattak, igen jól elvoltunk egymással - azt hiszem, ő nem pont ugyanazt akarta tőlem, mint én tőle, de ez általában amúgy is így van, máskülönben meg minden stimmelt. Balatoni neveltetésű lányka volt, egyik délelőtt feldobta, nem megyünk-e le úszni egyet. Hm... na végre... naná... Törvénysértő bikiniben volt, de azért gentlemanként igyekeztem a szemébe nézni, ahogy lehetett - mindenesetre úszni kezdtünk befelé. Úsztunk vagy egy órát - ő időről időre megfordult, és megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, na hát még csak az kellett volna, valamit mindig visszabugyborékoltam, hogy dehogy vagyok: igazából persze az első tíz perc után azt gondoltam, ha most megfordulunk is késő már. Az embereket meg a parti házakat rég nem láttam, a nagyobb hoteleket kis fantáziával úgy-ahogy még oda lehetett képzelni. Valahol a tó közepén lehettünk, amikor Zsuzsi kecses mozdulattal, kilencven fokban elfordult előttem, és ugyanabban a tempóban párhuzamosan kezdett úszni a parttal. Itt csapott meg a halál szele. Csengő nevetéssel kérdezte, visszaforduljunk-e, vagy bírom még - mivel kutatóan rám is nézett közben, egy fölényes mosolyt éreztem szükségesnek megereszteni felé, amitől egyszerre másfél liter vízzel lettem nehezebb belsőleg. Nem tudom, mennyit úsztunk keletnek - szerintem azt se vettem volna észre, ha a Sió-csatornában megyek. Ő folyamatosan beszélt hozzám, én viszonylag ritkán voltam képes valamit visszahörögni - lényegében haldokoltam. Aztán valahol, nem tudom, hol, kifelé vettük az irányt, és órák alatt partot fogtunk. Kicsit remegett a lábam, de palástoltam - aztán proponáltam, hogy üljünk le egy padra szárítkozni, aztán, mikor megszáradtunk,  mondtam, nézzük még a hattyúkat kicsit, mert nekem annyira tetszenek. Aztán elindultunk, és egy könnyed félmaratonnal hazaverettünk a parti úton. A háznál elnézést kértem, és kicsit felmentem a szobámba - este tízkor felébredtem ugyan, de felkelni azért még nem tudtam. Zsuzsi pedig magában valószínűleg örökre leírt, mint puhányt.

Itt viszont még csak négyszáz - a végére azért hősiesen feltornázom hétszázra, Nyulasi persze sima ezer, a végén nyújtunk kissé a medence szélén és szakmázunk, mármint úszószakmázunk. A Nyulasinak különben olyan háta van, mint egy pingpongasztal, tök izmos, meg minden. Már-már irigylem - de sebaj, én is rendszeres leszek újra, és veszek szemüveget. Meg ilyen felcsatolható kis ellenállásnövelő lapokat a tenyeremre. Mert neki az is van, csak tapintatból nem vette fel. Az üvöltő szelek folyosóján át visszatérünk a bázisra - jöhet a jól megérdemelt zuhany. Nyulasi két állásban is nyomja: az egyikben a forró víz alatt áll, a másikban a hideget folyatja, és váltogat. Mikor rákérdezek, normális-e, elmondja, ha nem tudnám, ez tulajdonképpen a pasztörizálás - "Nincs baktérium, bazmeg, ami ezt túlélné." Tudós embernek párja nincs: erre végképp nincs mit mondani. Neki persze van: belekezd egy másik történetbe, ami a hóval van kapcsolatban, hogy... izé... a havat a havazás kezdetekor rá kéne préselni az útra, mert akkor létrejönne a szublimáció (?), és... szárazak lennének az utak... vagy valami ilyesmi... Aztán felöltözünk, ő megszárítja a haját, én meg megyek, és indítom az autót. Öt perc múlva már a házuk előtt mutatja, hogy fekete és száraz a járda: - A szublimáció - mondom neki, mert a barátom, és akarom, hogy lássa, értettem az egészet. Pedig azért nem. Na jó - kettes alá voltam fizikából. És a szublimációnál különben pont beteg.