Ha netántán valaki nem emlékezne, bátran vissza szabad lapozni - aki viszont nem szeretne ennyi energiát befektetni lengyel kéjutazásunk jelentős mennyiségű alkoholban ázó részleteire, annak röviden összefoglalom az első rész történéseit. Pesten lakom, '83 van, általában, és a történet idején is épp iszom, iszom, iszom; a Bóna végre megtalál, két mondatban elmondja, kéne menni Lengyelországba, mert lesz egy jó kis underground színházi buli egy falucska templomában; erre a jó hírre még egy kicsit iszom, aztán éjjel, szakadó hóesésben stoppal elindulok haza az útlevelemért; felvesz egy párttitkár, aztán kivág a kocsiból; sétálok egy méreteset Batta meg Ercsi közt, végül hazaérek, aztán azonnal tekerek vissza a Nyugatiba. Elérem a vonatot, elindulunk, egy első osztályú kupéban poccolunk jogtalanul. Iszunk, iszunk, iszunk, egy cseh kalauz viszont majdnem levág a vonatról, mert kicsit rossz a jegyünk, de lefizetjük, így odaérünk Varsóba, ahol már vár a szállásadónk, talán Jerzy. Elmegyünk hozzá, és valami ellenzéki összejövetelt követően iszunk, iszunk, iszunk. Reggel valaki izomból rálép a fejemre. És innen megyünk tovább. Usánkákat fel, jó hideg lesz.

Másnap szinte mindenkinek nagyon másnap van - én vagyok az üdítő kivétel, nekem csak azért fáj kurvára a fejem, mert az egyik Jerzy telibe taposta, szerencsére nem acélbetétes csizma volt rajta, mindössze valami fapapucs. Délben mindenesetre elmegyünk, és körbenézünk kissé Varsóban, az időnkbe belefér, mert a Kantor-performance csak másnap este lesz, úgyhogy barangolunk egy kiadósat. Varsóban sok kocsma van, ez erőteljesen rémlik, még három évtized távolából is - meg az, hogy egy csomó helyen emberek állnak, kisebb-nagyobb csoportokban, táblákkal meg feliratokkal, időnként valamit kántálnak szelíden, és aztán, ezt két-három alkalommal is látjuk, megjelenik egy dobozos rendőrségi teherautó, IFA vagy Star, a rendőrök kinyitják a hátsó ajtót, az emberek meg egy szó nélkül felmásznak a lehajtott létrán, rájuk csukják a dobozt és elhajtanak velük. Fura kép: valahogy az az érzésem, mintha teljesen meg lennének törve, pedig, mint Jerzy mondja, csak baromi bátrak, a végsőkig elszántak, és az igazuk tudatában vérfagyasztóan higgadtak. Mi továbbra sem politizálunk - inkább független civilként szépen fogyasztunk, mintha kitüntetést osztanának vagy fizetnének érte. Pedig mi fizetünk - igaz, botrányosan keveset, mindenért.

Másnap kora reggel ideiglenesen elköszönünk Jerzytől, aki nyolcra a házhoz rendelt nekünk egy taxit, ami szintén baromi olcsónak ígérkezik, és szép gyorsan levisz minket a helyszínre - engedelmükkel  mellőzném a kis falu nevét, szörnyen restellem, de fogalmam sincs róla már, három évtized távolából megtippelni sem tudom. Az viszont rémlik, hogy úgy száz kilométerre volt Varsótól, és Jerzy, biztos, ami biztos, a hóviszonyokra való tekintettel egy Tarpant kért nekünk - a lengyel autóipar e büszkesége elvileg terepjárási képességekkel is felruháztatott, ráadásul amolyan korai egyterűnek is elment, tény, hogy valamivel kényelmesebben ülünk benne, mint Jerzy kispókjában.

Lekezelünk a sofőrrel, negyvenes pofa, igazi taxis: műbőr jakó, kockás ing, lengyel farmer, mellesleg egész barátságosnak tűnik - a Bóna haverja, Gabi meg perfekt lengyelből, úgyhogy ő pontosan elmagyarázza a pasinak, mi is a mission, mehetünk, boss. Odatiprunk a Tarpannak becsülettel, tépünk vagy hatvannal padlógázzal, nekünk végül is mindegy, annyira nem sietünk, mondhatnám persze, hogy épp nincs nálunk egy korty ital se, de miért pont most kezdjek hazudozni, ha a respektem már így is, úgy is oda. Szóval iszunk egy kis vocseket meg hozzá egy manósapkányi sörit, szépen duruzsol a Tarpan, kint vagy mínusz húsz, de baba a fűtés, néha-néha jól oda is pakol neki a driverünk, semmi gond. Én ülök jobb elöl, nézelődöm, csak úgy, általában mindenfélét szeretek megfigyelni, hülyeségeket is, sőt. A szemem sarkából például jól rálátok a taxaméterre is. Van nálam ilyen néha: csak így nézem merengve a zlotyiszámlálót... tikk... tikk... tikk, szép szabályosan. Aztán egyszer csak tiktiktiktiktik... ötször olyan gyorsan, mondjuk tíz másodpercig. Hm... Columbo szagot fog, előbújik, lapul, észrevétlen figyel... OK, megint minden megy normálban, tikk... tikk...  - egyszer csak, hopp, csávó fűtésventilátor kettes fokozatra kapcs, taxióra megkergül. Jaaaaa... komám... itten orbitális mókolás van, plusz turistaátbaszás, héló... Feltűnésmentes társalgási hangon, mintha csak a táj szépségeit osztanám meg velük, elmondom az egészet a többieknek, diszkréten ők is figyelnek, sofibá bukik, mint Rottenbiller, és még nem is tud róla, kicsit fütyörészik, jókedve van - naná, nekem is az lenne ötszörös fuvardíjtól. Na, haver, majd ha megállunk, azért átvesszük ezt a leckét. Márpedig hamarosan megállunk, mert elérünk a bekötőúthoz, ami a mi kis falunkba vezet - a bejárónál, sokat mondok, talán olyan másfél méter magas intakt hófal ha lehet. Aha. Ez mondjuk biztató. A Tarpan természetesen párálló orrlikakkal visszahőköl - megértjük, ide még a tank se ma megy be. Kis tanakodás után döntés: ha már idáig eljöttünk, no pasaran. Eljön a fizetés ideje. A csóka magabiztosan az órára mutat, x zlotyi, bitte - a lengyel szakos haver, mellesleg over száz kiló, szélesen mosolyog rá, és ő meg jelentőségteljesen a ventilátorkapcsolóra mutat, és átnyújt az embernek pont x/5 zlotyit. Aztán szépen el is magyarázza az egész buktát a faszkalapnak. Előbb nyugiban, aztán emeltebb hangon - utóbbi szerencsére elegendő, a verekedés elmarad, Tarpan kullogóban takar vissza Varsóba.

Mi pedig megkezdjük az erőltetett menetet a szügyig érő hóban - a tábla tanúsága szerint öt izgalmas kilométer áll előttünk, plusz irgalmatlan hideg van. Csak sejtjük az utat, szerencsére egy foghíjas fasor a segítségünkre van, úgyhogy váltott úttöréssel bő három óra alatt be is érünk az elzárt kis településre. A templom is megvan, még egy Kantor-plakátot is kiszúrunk - minden rendben, élünk, itt vagyunk, bőven időben, a cuccunk ugyan ronggyá ázva, egyértelmű, irány a húsz méterre lévő kocsma, mert ott meleg van, nyugalom és fény, ahogy Török Ádi megmondta. Vissza a faluba. Olajos padlós, igazi kulturális központba toppanunk - elég jó a forgalom, a munka most érthetően keveseket von el a fő tevékenységtől, kintről is hallhatóan a hangulat se rossz. Míg meg nem látnak. Belépésünkre ugyanis olyan csend lesz, hogy abban a hópelyhek földet érése is dübörgésnek tűnik. Ötven szempár rajtunk egy percen át, az azért kemény - tolmácsunk töri meg a kínos csendet, frappáns szűzbeszédben ismerteti kilétünket és nemes kultúrcéljainkat, mire egy viszonylag jól öltözött fazon lép hozzá, s pár halk mondatot vált vele. Nézzük őket, Gabi arca közben elég érdekes színeket vesz fel, aztán lehajtott fejjel visszajön hozzánk, és szárazon közli, az ember a kultúros-könyvtáros volt, aki elmondta neki, a performance elmarad, mert Kantor váratlanul megbetegedett. Kis szünetet tartsunk - ott is pont így volt.

Na... akkor kérnék mindenkit, most tegye fel a kezét az, aki ebben a helyzetben nem rendelt volna egy decit tisztán magának. Köszönöm szépen, erre számítottam: nos hát, elárulom, köztünk se volt ekkora jellem. Megkezdjük tehát a szőnyegbombázást, immár a fékszárnyak teljes behúzásával, és estére már totális vér- és dacszövetséget kötünk a község teljes férfilakosságával - az összes derék helybeli nagyon örül nekünk, mert otthon azt mondhatják, szegény magyarokon kell segíteniük, sokáig. A kocsmáros éjféltájt felajánlja, aludjunk nyugodtan a vendégtérben, mehetnénk ugyan szinte bárkihez, de ahogy ő elnéz minket, nekünk ez lesz a legjobb, a hátsó helyiségből hoz pár jó kis takarót - ha meg éjjel fogyasztanánk, majd reggel megmondjuk neki, a kályhát tudjuk kezelni, tüzelő van bőséggel, ő meg nyolc körül jön és nyit. És ez mind így is lett. Ha már így tukmálja, hát éjjel is vállt a vállnak vetve fogyasztunk, nesze neked, Kantor, itt a performance, aztán hajnaltájt az asztalok lesznek nyoszolyáink. Másnap nagyon hasonló az egész napos programunk, megfejelve egy parádés egytálétellel, amit az egyik atyafi üt össze nekünk. Csak az íze miatt, plusz nehogy összenevessenek a hátunk mögött majd, ismétlünk még egy éjszakát, aztán harmadnap reggel már elég felkészültnek érezzük magunkat, hogy kifelé még egyszer megcsináljuk a sarkkutatós utat - igaz, abban is megegyezünk, hogy még huszonnégy órát talán már nem lennénk képesek a megfelelő tűzzel inni. Elköszönünk hát rendkívül barátságos falusi barátainktól, és újabb három óra alatt kiverekedjük magunkat Hófalváról.

A főúton tíz percen belül megállt egy teherautó - na, hová megy? Hát persze hogy Varsóba, és milyen szépen el is férünk a fülkében egymáson... Déltájban már újra Jerzynél vagyunk, másnap reggel pedig, a végső búcsú után a vonaton. Szép csendesen zötykölődünk hazáig, a jegyünk maximálisan rendben, egy kalauz se köt belénk, és csak humánus mértékben fogyasztunk. Én a tájat nézem - és közben azon gondolkodom, milyen piszok nagy marhák is vagyunk, de milyen jó is ez így... és teljesen tisztán emlékszem a pillanatra, amikor átfut az agyamon, milyen szívesen megírnám ezt az egészet valahová. Hümm... elégedett lehetek az álmaim beteljesülésével - erre például még harminc évet se kellett várni.