Folytatódik, mi több, ha úgy szereti, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet 
Classic, a régi ízesítéssel - óvakodjon a hamisítványoktól, keresse az igazit itt. Ha tetszett, szóljon a barátainak, ha nem, küldje az ellenségeit... Tizenegy éves rovatunk mai, e helyütt második kiadásában egy agresszív brit fácánról és más csodás kakasokról, egy nagyszerű magyar államférfi és true szakember méltán népszerű, bölcs kijelentéséről, továbbá a NEFRETIHI, vagyis a Nemzeti Frissdiplomás-ellenőrző Titkos Hivatal elképzelhető működéséről olvashat. Jó böngészést, kellemes hétvégét kíván a teljes szerkesztőség.
* Agresszív fácán tart rettegésben egy brit falut.
George-nak hívják a woottoni agresszort, essünk túl a nehezén. Nagyon komolyan érdekelne, hogyan jut el ide hozzám egy ilyen hír a baráti Stafordshire-ből. Mondjuk a végét tudom: felmegyek az indexre és gyakorlott szemmel rábukkanok, nem egy nagy wasistdas. Az index... pillanat... aha, ahogy sejtettem, leszedi az mti-ből. Ez is rendben van. Az mti felnyalja valamelyik angol ügynökségtől, az se kérdés, azok meg, mint látom... hm, ez azért komoly... a Daily Telegraphtól. Na de hogy kezdődik az egész hírlánc, az izgat engem borzalmasan. Mert ugye a történet veleje az, hogy ott, ebben az egyébként idilli porfészekben, Woottonban tivornyázik ez a mi George-unk, ez a (mint a híradásban később a szakértő, "a fácánvadászatoknál gyakran segédkező" :-) Mike Gadsby újságírói kérdésre elmondja) kissé kanos, háremét és területét egyaránt féltő fácánkakas, aki korra, nemre, fajra, szociális helyzetre való tekintet nélkül támad a békés falusiakra, mi több, már magára a postásra is rámoccant, aki azóta csak bottal mer közlekedni, nem azért, mert sántít, hanem mert ütni akar, ha torokra megy a taraj. Ha maga a királynő sétálna arra, ez a kis genyó arra is rárepülne - pedig még a fészke is a korona tulajdona jogilag. Csak közbevetőleg mondom, azt azért lássuk a viccelődés mellett, hogy a kakas, úgy általában, bír nagyon mérsékelten humoros lenni, ha rossz passzban találod: Boda jr. például úgy bő tizenöt éve bizonyos venyimi mamalátogatások során saját, iménti közlése szerint is igen sokat futott a baromfiudvarban úgy, hogy nem is akart; s az is tény, a kakas igen ütésálló jószág, sima rugdosással Pestig mehetsz vele, és még a Petőfi-hídon is ordítva visszatámad. A nyolcvanas években Szabadegyháza belterületén, egy hangulatos, noha kissé hosszúra nyúlt stoppolásom, vagy inkább Fehérvárra sétálásom során személyesen láttam, ahogy az egyik udvarból körültekintés nélkül kiszaladt egy japán verziójú, s egy - micsoda végzet - kukoricaszállító IFA pótkocsijának mindkét jobbos kereke telibe átment rajta. Mindez tőlem pont öt méterre. A kakas kicsit úgy nézett ki, mint egy matrica - aztán... esküszöm... felcuppant a bitumenből, és iszonyú hangokat hallatva visszarohant az udvarba tyukászni. Palczer Zsolti persze kakasra is tudta a megoldást hatévesen (szintén Boda jr. szíves közlése): vaslapáttal kent egy fonákot a magáról megfeledkezett tarajosnak, s ezzel duplán jól járt - épen megúszta a támadást, s a mamája aznap kakaspörkölttel kényeztette. No de: hogyan indul tehát útjára a hír? Kit hívnak fel a woottoniak? A Daily Telegraph riporterét? És hogy? Felveszi a telefont, erre Simon Manby (komoly: benne van az anyagban, mint nyilatkozó) bemondja, "Özé... jónapot... hát no... Mansby vagyok Woottonbul... özé... ott van? No, gyüjjenek má' ki, oszt írjanak egy cikköt, mer' a póstást megbökte egy fácánykokas, na, minden jót, egésséget kívánok." És akkor erre a DT-s kolléga szól a főszerkesztőjének, majd autóba vágja magát, és lekocsiz 200 mérföldet? Ja, még egy ajándék infó, gyors: a helyiek rumba áztatott mazsolával próbálják higgasztani a fácánkakast. Nincs miről beszélni, gyerekek - indulok Angliába zsurnalisztának. Vagy krakéler fácánkakasnak...
* Negyvenhétezer forint.
Mondjátok, de eskü alatt, hogy van ma élő ember Magyarországon, aki nem tudja ebből a két szóból, miről van szó. Hogy kiről lesz szó. Guglizd meg ezt, ha szórakozni akarsz egy jót: 47 ezer. Ez a szám, gyerekek, örökre elbukott. Ennek vége. 18 millió 900 ezer találat - ennyi jön fel rá kereken. És bár a legeslegelső közülük az ING New York City Marathon futóverseny résztvevőinek várhatószámát épp 47 ezerben adja meg (ez a szerencsés egybeesés alighanem a magyar külügy profi szervezőmunkájának köszönhető), továbbá a keresés tizedik oldalán található még egy "Lebuktak az álfutárok" című, Kínából átvett hír, amelyből kiderül, valami csalók 300 ezer jüan (47 ezer dollár) kárt okoztak, alatta pedig, a FatMax lemezvágó ollónál elmondják, az az átlagos ollóknál épp kétszer annyi, vagyis 47 ezer vágásra alkalmas, azért még így is marad 18 millió 899 ezer 997 találat, ami egy nagy formátumú zsenimini felülmúlhatatlan kijelentésével foglalkozik így-úgy. Nevezetesen azzal, hogy ma Magyarországon havi 47 ezer forintból jól meg lehet élni. Na... ezt nagyon nem kellett volna. Legalább kimondani - mert ezt gondolni, közben jó nagyot röhögni magadban, rajtunk, parasztkám, azt persze lehet, ha neked ettől jobb - de ki is mondani... az élmény egyszerűen megfizethetetlen. Minek is magyarázzam, hogy azokon vág végig ez az elképesztően cinikus mondat, akik az említett összegből, vagy még kevesebből mondjuk három gyereket, két szobát vagy négy kereket tartanak el. Vannak persze, Matolcsy nagyúr, akik mindhárom kategóriát képesek, nemcsak hogy jól, egyenesen kurva jól - még ha a négy kerék papa-mama gyárba járó rozsdás biciklijét jelenti is. Vagy az utcán a lassan a betonhoz kötő négyütemű Warbát, amibe még ablakmosóra se futja, nemhogy négykilós benyára. Azokon vág végig ez a korbács, akik kőkeményen dolgoznak, akik nyugdíjra (ejnye, miket is beszélek - rég lefolyt az is egy szálig a nagy szaros kanálisba, a garanciátokkal együtt, ugyan hol lesztek ti már akkor, amikor helyt kéne állni a nagy szavakért: vagy ti, vagy mások tárják majd szét a karjukat, századszor, ezredszer, bocs, nem mi voltunk - mert itt még soha senki nem volt, legfeljebb a Stadler meg a Tasnádi...), mit nyugdíjra: foltokban egészséges pár ötven feletti évre is csak minima eséllyel számíthatnak; tudod, azoknak a pofájába sújt ez a mondat, akik konkrétan éhesek-fáznak-rongyban járnak, akiknek szikra reményük sincs a normálishoz akár csak közelítő emberi életre - és, félre ne értsd, bár hogyan is értenéd épp te, most korántsem ám a hajléktalanokról, a végképp nincstelenekről, az abszolút nullából élő sok-sok százezerről beszélünk, ember, hanem azokról, akik dolgoznak, még, ki tudja, meddig; akik keresnek pár nyomorult tízezret, még, amivel aztán szépen el lehet játszani a Gazdálkodj okosant a konyhaasztalnál, ha még van, apának, anyának, ha bírják még együtt: rezsi, törlesztés, kaja, cipő vagy tanszer a gyereknek. Meg szabad érdeklődnöm udvariasan, mit tudhatsz te, miniszter uram, úgy globalice a gazdaságról, ha ebben a helyzetben nyilvánosan ki merted mondani, amit kimondtál? Bazmeg. Majd a nagy elszámolásnál: na, ott mondj okosakat - sokakkal együtt.
* Befizettük a félévi tandíjat.
Nem pont 47 ezer volt, csak 60 500. Jól megúsztuk, ahhoz képest, hogy lehetne 250 ezer is, vagy épp négymillió. Gondolom, lesz is, miért is ne. A gyerek egyébként négyes környéki átlaggal bukdácsol folyamatosan - no persze nem panaszkodom (nehogy visszamenőleg beszedjék), tavaly, egy évre átengedték államilag finanszírozott képzésre, aztán nyár végén kapott egy e-mailt az iskolától, maradhat is ott, kissé fellélegeztünk, bevallom. Korán, bevallom. Mert aztán szeptember végén egy másikat, miért nem fizet már, hé. Visszaküldte az előző mailt, az övéket, mire mondták, lehet, hogy úgy volt, ő szavuk, ők vonják vissza, most viszont három napja van a sárga csekkre. Befizettük, nem is kérdéses. Na már most itt van plusz ez a nagyon szép téma, ha jól emlékszem, már éles is, ha nem, az lesz - szóval ha valaki elvégzi az egyetemet, a rá fordított összeg fejében az állam igényt tart röpke pár évi munkájára, külföldre húzás leáll. Ühüm. Jónak ígérkezik: egyfelől elegáns gesztus, és igazán szép emlékeket idéz (ha valakinek nem ugrana be, nekem megvan: a Ceausescu-éra csúcsidejében volt divatban Romániában, hogy ha valaki hivatalosan (!) kitelepült az országból, az utolsó baniig ki kellett fizetnie mindent, de tényleg mindent, amit ráköltöttek, a szülőszobai ellátásig visszamenőleg), másrészt könnyedén betarthatónak és simán ellenőrizhetőnek tűnik. Gondolom, az A-variáns szerint a diplomaosztó lesz a legalkalmasabb időpont, hogy a végzősöktől ünnepélyesen beszedjék útlevelüket és személyi igazolványukat, amit csak akkor kaphatnak majd vissza, ha letöltötték a rájuk kiszabott időt. Szép kérdés persze, beszámít-e, ha mondjuk a gépészmérnök fagylaltosnak vagy számadó juhásznak áll - de ne tobzódjunk most ezen, nyilván lesz, aki az ilyen apróságokon alaposan elgondolkodjon. Ha az EU netán már megint ugatna a jogszerű útlevél-beszedés miatt (mintha náluk nem lett volna jobbágyi röghözkötés, ugye, az bezzeg mehetett), persze megoldható a dolog úgy is, hogy feláll a Nemzeti Frissdiplomás-ellenőrző Titkos Hivatal, a NEFRETIHI, amely egyrészt a nemzetgazdaság azon területére irányítja fiataljainkat, ahol a legnagyobb szükség van rájuk (stadionépítés, futballakadémia, labdagyár, műfűmű, effélék). Az állami munkahelyek bentlakásosak, a kormányzat az érintett területeket a bentlakó friss diplomás fiatalság teljes védelme érdekében szellős, modern, jól átlátható kordonnal, régies szóval kerítéssel veszi körül. Hogy vadállatok se ugrálhassanak be, ez az építmény nem lesz alacsony. Nem kell hangulatot kelteni: hipp-hopp eltelik az a pár év, senkinek nem fog ártani, s aztán már mehet is mindenki, amerre lát.
