Nem tudom pontosan, nyitva vannak-e a blogok úgy általában véve vasárnap - igazából lehet, hogy én se leszek, de egyelőre izgulok, hogy mindent jól, bocs, nem jól, a legjobban csináljak (még mielőtt valaki félreérti: magamhoz képest természetesen...), nem ám valaki elégedetlen lesz és húzza a száját: szóval tudod, ahogy egy új munkahelyen kezd az ember. Hát végül is ez az: úgyhogy én, amint látható, bejövök vasárnap, és lenyomok egy műszakot. Mégpedig viszonylag sietősen, mert sűrű a nap, este pedig érkezik a mai darálandó, a Zell am See a jégcsarnokba - a többi egyértelmű. De hadd mondjam a lényeget: ma kipróbáljuk a Heti Húdeérdekesvalami-t: ebben a rovatban az lesz a lényeg, hogy kinézek valami jó kis itthoni tárgyat, cuccot, játékot, fotót, bármit, és szépen megnézzük. Ha netán van valami kis mondanivaló róla, mondjuk ezer szóban, hát elmondom, ezen már ne vesszünk össze.
Ma délutáni sztorink ugródeszkája az útlevél lesz. A passport. Ami, pár évtizeden át, a köznép számára két kiadásban létezett: pirosban és kékben. A pirossal mehettél a baráti országokba, többszöri kiutazási engedély volt benne, az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária viszonylatára szólt... Jugoszlávia... az már nem volt teljesen egyértelmű, oda talán kék kellett, a Szovjetunió teljesen külön tészta volt, nem egyszerű, Kínát meg Kubát nem tudom, de biztos piros - Albánia, Észak-Korea meg úgy általában nem igazán tartozott a látogatandó desztinációk közé. Mongólia? Azt se tudom, majd megírjátok, nem félek, tudósból még soha sehol nem volt hiány, itt se lesz: köszönet.
Kék útlevéllel mehettél a bűnös Nyugat azóta is folyamatosan hanyatló országaiba - mehettél... hát azért ez így barokkos túlzás, az ifjabbak kedvéért egy picurkát kifejtendő tán. Szóval oké, ha beszerezted a kéket, viszonylag megbízhatónak tűntél, mehettél mondjuk Bécsbe vagy Párizsba vagy elvileg bárhová - megengedték, három évente, plusz volt még egy csöpp nehezítés az akadálypályán, nevezetesen az, hogy akkor még pont nem működött a Corner pénzváltó a Csillagban, meg semmilyen pénzváltó sehol, hanem szépen valutát kellett igényelni, és ha minden stimmelt, vásárolhattál harminc vagy valami ilyesmi, aztán az évek múlásával ötven, nyolcvan dollárt a megfelelő állami csatornákon keresztül, és slussz, ennyi volt, biztosan már akkor is az államadósságot törlesztettük, azért kellett úgy spórolni a pénzzel, már legalábbis a miénkkel. Basszus, visszamentem öt mondatot, és az a legfurcsább, hogy én is úgy érzem, mintha kínaiul írnék... ez tényleg így volt? Na mindegy, azért próbálgatom még: szóval ennyi pénzből persze elég nehéz lett volna kihúzni mondjuk '83-ban az én egyhónapos Benelux-körutamat egy Skoda S 100-assal (dacára, hogy végig az autóban aludtam, egy nap vagy ettem, vagy ittam, vagy dohányoztam, és egyikből se sokat), ezért hát az ember megkereste a megfelelő embert, mert mindenkinek volt egy megfelelő embere, és vett még háromszáz nyugatnémet márkát vagy ugyanennyi dodót, jó feketepiaci áron, aztán összeizgulta magát, amikor Hegyeshalomnál megkérdezte a kun pillantású bajuszos vámtiszt, van-e az engedélyezett kereten felül valuta, és akkor az ember úgy érezte, a hátán pont akkor engedett el a cellux, amivel a gondosan picire hajtogatott (még ma is tudom azt az origamit) plusz lóvé szépen fel volt ragasztgatva... Ja, ha még nem mondtam volna: Nyugatra kábé mindenhová vízum kellett, könnyen beszerezhetős - a német átutazóért például általában úgy mentem, hogy x nap este felstoppoltam Pestre, elmentem a német követség elé (általában már ott állt minimum egy tucat ember, kockás füzetbe rögzítettük az érkezés sorrendjét), és ott, az utcán aludtunk, hogy másnap reggel biztosan beférjünk a Botschaftra ügyintézési időben, és el tudjuk intézni a papírmunkát... (Egy környékbeli élelmes ember hangulatos kis büfét működtetett a garázsában, ott iszogattuk át a fél éjszakát általában...) Ha azután megvolt a német tranzitvízum, mehettél a belgáért, aztán a hollandért, vagy amerre épp dolgod volt, és boldogan letéphetted az 583-as sorszámot a követségen... Hiszitek-e? Megmondom a frankót: már én se nagyon.
Délután mindenesetre visszatérek, és akkor, pár szabatos tőmondatban megvizsgáljuk a két dokumentumot, továbbá elmesélek egy történetet a nyolcvanas évek elejéről, amikor is pár cimborával elvonatoztunk Lengyelországba egy hétvégére, hogy megnézzünk egy színházi előadást a legendás Tadeusz Kantor rendezésében. Hogy hogyan lett a hétvégéből egy hét; hogyan kell szügyig érő hóban hatékonyan gázolni; mire kell figyelni furfangos lengyel taxisoknál vidéki utazások során - mindezekről tehát pár óra múlva.
Most pedig támadt egy pompás ötletem: rejtvény, videóval! Először is hallgassuk-nézzük meg az alábbiakat, elsősorban is Jeff Berlin amerikai basszusgitáros döbbenetes ámokfutását, aztán, aki úgy gondolja, írja meg, hogyan is kapcsolódik illusztrációnk az írásos anyaghoz. Nem olyan nehéz, meg úgyis segít a google - a zene viszont egyszerűen lélegzetelállító: legalábbis szerintem. Szép vasárnapot!
